Fagyasztott liba
Letelt! Leszereltem és újra visszamentem a gyárba dolgozni Nem sok változás volt, csak a két beosztottam kiöregedett a sportból, és így beálltak a napi munkába. Nem könnyű jóval harminc év felett elkezdeni egy más életpályát, életvitelt. Főleg, ha az ember életét sikerek koronázták, a nevét bevésték a Csepeli Sporttelep olimpiai bajnokainak márványtáblájába. De annak sem könnyű, aki éveken keresztül válogatott játékosként élte az életét. Elismert, megbecsült emberként. Ilyenek volta a beosztottaim 25 éves koromban. Kezdő technikusok.
A főnökünk perverzitása pedig az volt, hogy attól érezte magát nagyembernek, hogy a sors által a karmai közé került két élsportolón ott ütött, ahol tudott. Na, nem szemtől szembe!! ÁÁÁ ez nem az Ő stílusa volt, Rajtam keresztül próbálkozott. Nap, nap után hallgattam, hogy ezek az emberek itt nem él sportolók, hanem technikusok, és én követeljem meg tőlük a jó munkát, ne lazsáljanak, hanem dolgozzanak. Nem mintha nem dolgoztak volna, csak hiányzott a szakmai gyakorlat, mert ebben a korban lettek pályakezdők, az újra kezdés összes nehézségével, feszültségével.
Én a főnökre rá hagytam, aztán tettem a dolgomat a magam embersége szerint, úgy osztva ki a feladatokat, hogy elmondtam szerintem milyen módon, milyen úton lehet eredményesen megoldani. Épp ezért jól kijöttünk egymással. Az olimpiai bajnok kolléga viszont egyre nehezebben viselte a kis apró szurka-piszka megjegyzéseket – Ez nem az olimpiai falu!! Itt dolgozni kell ám!! –meg ehhez hasonló idétlen beköpések. Érezhető volt, hogy előbb utóbb ebből baj lesz. Minden ismeretséget összeszedve, sikerült végül egy sportállást találni a kollégának, ahol a súlyemeléssel és a nehéz atlétikával foglalkozhatott, elkerülve a perverz főnök közeléből.
Akkoriban a vezetőket 3 évenként minősítették, és mint később megtudtam ez a főnökünk esetében nem rég volt. Megállapították a politikai megbízhatóságát (párttitkárból lett főnök),
a vezetői rátermettségét, de előírták neki, hogy 3 éven belül el kell kezdenie a főiskolát, mert a technikusi végzettsége nem felel meg pozíciójában előírtaknak. Valamilyen okból ez nem jött össze neki, ezért az „énfőnököm” úgy gondolta, ha kinyír minden diplomást a környezetében, akkor nem lesz utódjelöltje. A soros jelölt én voltam, mint egyetlen még élő diplomás a közelében, mert korábban már sikeresen ténykedett ez ügyben.
A mindennapi szeánsz (munkamegbeszélés az irodájában), ahol az összes művezető, párttitkár, SZB titkár , és én is jelen voltam, a napi feladatok megbeszélésével kezdődött, majd a hosszabb távú feladatokra került a sor, és záróakkordként jött a szívfájdalmából fakadó baszogatás, ami szépen átment buzerába. Ilyenkor rendre a diplomások csepülése volt soron –milyen könnyen kiseggelik a diplomát, meg ehhez hasonlók – majd a perverzitás csúcsaként rám kérdezett, hogy igaza van-e. Én a rendszeres provokáció elkerülésére, csendesen megjegyeztem, hogy nem egészen, de ezzel lezártnak tekintettem a dologban való részvételemet. Telt az idő, jó barátságba kerültem a párttitkárunkkal, aki a szakmai tudásomat elismerte, és tetszett neki a sok újítás amit mint üzemmérnök megvalósítottam, bevezettem kedvenc monstrumaim karbantartásával kapcsolatban. Az SZB titkár pedig az a srác lett időközben, akivel még 3 műszakos lakatos koromban alakult ki komoly haveri kapcsolat.
A gyár főbejárata mellett egy ÁFÉSZ nagy ÁBC volt, ahol reggelente megvettem a 10 óraimat, és egyik alkalommal, amikor a hócipőm már nagyon tele volt a reggeli szeánsz buzera részével, a hentes pultnál felfigyeltem szépen becsomagolt nagy madarakra. Támadt is rögtön egy hülye ötletem. Vettem egy szép 5 kilós nagy madarat, lopva vittem be az irodánk hűtőszekrényébe, mert köztem és az „énfőnököm” irodája között csak a titkárnője szobácskája volt.
Vártam a reggeli szeánszot, némi feszültséggel.
El is jött az a maga megszokott ferdehajlamú járásával. Szépen lement az első rész, a második rész, majd a szokásos buzerára került a sor. Tűrtem rendesen, majd amikor a perverzitás részre került a sor, felálltam szépen kimentem a szobájából és behoztam egy tálcán a becsomagolt madarat, letettem elé az alábbi kedves megjegyzéssel –Legkedvencebb főnököm, tudom, hogy az a véleményed a diplomát libáért adják. Látom neked nem telik rá, ezért vettem a bátorságot, és megajándékozlak vele, hogy végre diplomához juss!!! Fogadd olyan szeretettel, amilyen tisztelettel és megbecsüléssel adom neked!
Hallani lehetett a hírtelen beállt csend üvöltő rémes kiáltását!! Itt most vége a világnak.
Nem mertem körülnézni, úgy mentem a helyemre.
A kínos csendet az „énfőnököm” hangja törte meg –Apám, van vér a pucádban, nem mondom!! Fiúk lányok vendégeim vagytok egy libapecsenyére! A piát én állom!! – felszabadult röhögés tört ki a szobában. A főnök felállt a szeánszt befejezettnek tekintette.
Ezt követően soha többé nem volt a szeánszon buzera. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
